Kerületünk patinás középiskolájának mondtunk végső búcsút nyár elején. Az egykori Steinmetz, majd Hunyadi Mátyás Gimnázium 2010. nyarán végleg, jogutód nélkül megszűnt. Az elmúlt év során talán ebben a kérdésben vállaltuk fel a legnagyobb konfliktust a FIDESZ-KDNP pártszövetséggel és a végsőkig hangoztattuk ellenérveinket. A Hunyadi Gimnázium megszüntetésével kapcsolatban számos síkon kellett vitát nyitnunk.
Kezdjük azonban azzal, amiben egyetértés volt, vagy legalább is nem volt vita közöttünk: a közösségek önrendelkezésének jegyében teljes mértékben elfogadhatónak és akár az önkormányzat által is támogathatónak tartottuk egy evangélikus oktatási intézmény alapítását kerületünkben. A koncepció, miszerint ez az intézmény az óvodás kortól az érettségiig egységes oktatási szerkezettel kíséri végig a gyermekek fejlődését, szakmai szempontból is támogatható. A kerületben elérhető oktatási formák, szemléletek gyarapodó sokszínűsége nagyobb választási lehetőséget kínál az itt élőknek, így az egyén döntési szabadságát kevésbé befolyásolják olyan gyakorlati megfontolások, hogy “Ki viszi majd a távoli iskolába a gyermeket? Hogy jut onnan haza? Nem tölti-e fél napját közlekedéssel, ahelyett hogy tanulna, pihenne? … stb.” Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy az első ígéretek szerint az Evangélikus Egyház új óvodát is nyit, azaz növeli a kerületi óvodai férőhelyek amúgy szűkös számát, akkor elmondhatjuk: sok támogatni való eleme volt az elképzelésnek. Mindezek szerintünk is szolgálják az itt élők érdekeit, ezért az Önkormányzat akár anyagilag, akár tárgyi adománnyal - ide értve adott esetben egy alkalmas építési telek, vagy üresen álló épület adományozását is - méltó módon segíthette volna az egyház törekvéseit.
Mi történt ehelyett? Milyen árat fizetetett közösségünk anyagi és szellemi vagyonából a fideszes-kereszténydemokrata vezetés? És milyen módon, milyen felhatalmazás alapján tette ezt? A folyamatnak egyetlen olyan eleme sem volt, amely mellett jó érzéssel szó nélkül elmehetnénk:
A Hunyadi Gimnázium, az egykori Steinmetz, még korábban Magyar Királyi Állami Gimnázium soha nem volt egyházi intézmény. A pestszentlőrinci polgárság által nehezen kikényszerített 1936-os alapításától fogva kerületünk egyik legfontosabb jelképe, a polgárosodás, a polgári identitás megtestesítője, egy “civil ikon”. Jogutód nélküli megszüntetése - túl azon, hogy indokolatlan -, az önálló polgári törekvések arculcsapása, a független civil értékek és akarat semmibe vétele.
Annak, hogy egy kerület vezetése bezár egy oktatási intézményt, önmagában sok oka lehet, de ha ezt arra hivatkozással teszi, hogy létrejön helyette egy új, amelyet viszont már nem ő felügyel, az azt üzeni: kiadjuk a kezünkből, átengedjük a befolyást a felnövekvő új generáció világszemléletének formálása terén. Ugyan miért? Kerületünk pedagógusai, oktatási szakemberi, a kerület oktatási kormányzata nem lenne képes rá? Vagy osztjuk Hoffmann Rózsa, oktatásért - bocsánat: nevelésért - felelős államtitkár ezévi tanévnyitón kifejtett nézeteit, miszerint az oktatás ügye hozzánemértők, laikusok kezében van, amin változtatni kell? Nem, dehogy! Inkább kikérjük magunknak!
A vélelmezett laikusság jól tettenérhető az átadást közvetelenül megelőző, illetve azt követő intézkedésekben: a tanári kar jó része - köztük osztályfőnökök - nem folytathatta tovább tevékenységét az intézményben, a fizikai állományt szinte teljes egészében elbocsátották, a harmincöt éve az iskolát, a kerületet szolgáló, már nyugdíjas gondnokot pedig egy forintnyi kompenzáció nélkül tették ki a szolgálati lakásából, mondván, van más ingatlanja, nem kerül az utcára. Hogy ez az ingatlan még befejezetlen, fűtetlen, s télen ezáltal tulajdonképpen lakhatatlan - sajnálatos dolog. Még méltányosságból sem jutott pénz rá.
Egy közoktatási megállapodás alapján viszont hatalmas vagyont adtunk át az egyháznak, s ha ez nem lett volna elég, az utolsó gyermekek távozása után még felújítottuk a kerület pénzéből azt az intézményt, ahová ezentúl az egyház szándékai szerint a környező településekről is nagyszámú evangélikus gyermek, tehát szükségszerűen kevesebb kerületi érkezhet.
A folyamat bonyolítása a FIDESZ-KDNP demokrácia-felfogásának iskolapéldája volt. Soha sehol nem ígérték a választásokat megelőzően, hogy a Hunyadi bezárására készülnek. Nyilván tudták, egy olyan iskola megszüntetése, amely az elmúlt 75 év alatt a kerület majd’ minden családjának életében pár érettségizett családtagon keresztül szép emléket hagyott, sok elvesző szavazatot jelentene. Ennek ellenére teljes határozottsággal, az egyeztetési kötelezettségeknek csak formálisan eleget téve állítottak kész helyzet elé szülőket, diákokat, pedagógusokat - hiszen mögöttük a többségi felhatalmazás!
Ha nincs a Lehet Más a Politika módosító indítványa, még közmeghallgatás sem lett volna az ügyben, azaz nem lehetett volna kérdéseket feltenni közvetlenül a döntéshozók felé, nem lehetett volna aggályokat jelezni közvetlenül azoknak, akik aztán szavazatukkal is legitimálják a városvezetés elképzeléseit. Persze magát az eseményt is puszta formálitássá alakították már önmagában azzal is, hogy a testületi döntés megelőző napra időzítették. Üzenet volt ez is: “Az lesz, amit elterveztünk! Nincs az a kérdés, ami megingathatna, nincs az az érv, ami változtathatna elképzeléseinken.” De hogy biztosra menjenek, a közmeghallgatás szigorú koreográfia szerint zajlott, és az este hét órakor kezdődő esemény első két és fél órájában egymást követték az új fenntartó, az evangélikus egyház és oktatási intézményeit dicsőítő ismertetők hol a hivatal, hol az egyház vezetése részéről, miközben a hunyadis diákok évzárón készült videójának bemutatására nem volt három perc. Az első érdemi kérdések így jóval este kilenc után hangozhattak el a közmeghallgatáson a ‘köz’ oldaláról.
Ezt követően maga a döntés - rendkívüli közgyűlésen, az éjszakába nyúló közmeghallgatást követő nap reggelén - már csak merő formalitás volt, és az időpontból adódóan a nyilvánosság automatikus korlátozásával történt meg.
A kerületet kormányzó erők döntést előkészítő, majd meghozó eljárásának mikéntjére nincs védhető magyarázat. Az erőltetett tempó, a zárt ajtók mögötti, illetve a csak a törvény által megkövetelt legminimálisabb körben lefolytatott egyeztetések, a kényszerhelyzetbe hozott diákok, pedagógusok, és szülők sokasága mind egy irányba mutat. Tudatában voltak, hogy amire készülnek, az az érintettek ellenére van, ezért az ellenkezés lehetőségének minimalizálására törekedtek, s mivel a tényleges döntés már korábban megszületett, az összes kötelező, vagy kiharcolt egyeztetési, véleményalkotási kör, a nyilvános ülés, vagy a közmeghallgatás pusztán szükséges rossz, időpocsékolás, demokratikus bohóckodás, melyet a többségi hatalomnak el kell viselnie, bár ha mosolyognia nem is kell hozzá … Igaz, azt is lehet: a biztos többség tudatában gúnyosan, lekezelően.
